Amikor ideköltöztünk, elhatároztuk, hogy ha csak lehet, a falu lakosságát fogjuk támogatni, amikor valamilyen szolgáltatást megrendelünk, vagy vásárolunk valamit. Igyekszünk mielőbb felmérni a kínálatot, s ha valami itt is elérhető távolságban van, akkor időt spórolunk és segítjük a társainkat.
Az utcában lakó fafaragóktól szerezzük be a szükséges szobrainkat és a házat és a kertet díszítő elemeket; az utcánk elején álló kis boltocskában vásároljuk meg enni- és innivalónk egy jó részét – ami, higgyétek el, igen nehézkes, mert jó buddhista módjára teljesen rapszodikus a nyitva tartás, pl. pénteken délután 2 és között, majd legközelebb szerda reggel 8 és 10 között, de ez titkos titok, előre sose tudni. Az utcában élő tuktukosokat hívjuk, ha szükség van fuvarra, és hát bizony, az egyik legfontosabb szolgáltatást, a kókuszszedést is falunkbéli végzi 😀
Tudnotok kell, hogy ő tényleg nagyon szegény, sérült édesapjával él egy kicsiny kunyhóban a faluban. Kell hát neki a pénz. Költözésünk után megjelenik, hangosan döngeti a kaput és elmagyarázza, hogy ha a kertünkből kilógó kókuszpálmáról egy le nem szedett kókusz valaki fejére esik, az borzasztó büntetést von maga után, hatalmas lesz a lelkiismeret furdalásunk a haláleset miatt, na és a karmáról még nem is szólt egy szót sem, de azt hagyjuk is, engedjük gyorsan befelé, ő meg hadd végezze a dolgát. Mivel a helyiek 24 millióan vannak, mi pedig magyarok ketten – na jó, hárman, ha a cicánkat is számoljuk – nem sokat ellenkezünk, jöjjön, csinálja. És csinálja. Szuperül. Mosolyog, felmászik, ordít, hogy menjünk el a fa alól, kaszabol, ledobja, lemászik, mosolyog. Mi is. Kéri a pénzt. Adjuk. Mindenki boldog.
Búcsúzás helyett – mert az itt annyira nem szokás, max odamondjuk, hogy”na, megyek” – a sarlójára hajazó eszközével felvág nekünk egy thambilit, vagy királykókuszt, ne maradjunk már szomjan, mi tudatlan, kis magyarkák.
