Tartalomjegyzék
Sri Lanka decemberi időjárása – háááát, egy biztos: az idő hol rendben volt, hol nem. Azaz fogalmazhatnék úgy is, hogy rendben volt, tette a dolgát, mi pedig viseltük.
Három útról mesélek Nektek ebben a cikkben, melyek olyan szépen kapcsolódnak össze, mint egy gondosan elkészített nyaklánc szemei. Fogadjátok szeretettel.
Az én decemberem úgy kezdődött, hogy még november volt.
Tudom, hogy ez furán hangzik, de utakban mérem az időt, amikor szezon van. Fogalmam sincs, milyen nap van, hétfő-e vagy szombat, a dátumokat viszont tudom pontosan, mert ahhoz igazítok mindent. És ha egy út átmegy a következő hónapba, akkor már azt a hónapot is számolom. Így tehát a november 29-én kezdődő utam nekem bizony már decemberre esett.
Attila hívott fel november közepén, és egy privát, magyar idegenvezetéses utat szerettek volna kérni. Két fő esetén ezt nem könnyű teljesíteni, mert a csoportos utaknál mindig többfelé esnek szét a költségek, két főnél pedig igen erősen megdobja az árat az én szállásom, belépőjegyeim (ahol kell) és a munkadíj. Végül meg tudtuk oldani, hogy mindenkinek jó legyen és senki nem bánta meg.
Érdekes, hogy mindig más, mikor „csupán” két vagy néhány fő vendéggel dolgozom. Olyan, mintha nyaralnék, kevesebb a feladat, több a „privát rész”, vagy mondjuk úgy, egy még privátabb utat tudunk megélni. A lehető leglazábban tudunk lenni, senkihez nem kell még egy iciripicirit sem alkalmazkodni, valóban igazi vakáció. Bár igaz, hogy a számolásról nem tudok leszokni, a két embert is olyan bőszen számolom, mint a huszonnyolcat.
Egy szó, mint száz – remekül sikerült út volt, számomra is több meglepetéssel. Az egyik az Avukana Buddha volt, ahol már nagyon régen jártam, és Natinak és Attilának köszönhetően ismét felkereshettem. A Buddha egy 5. századbeli ábrázolás, csodásan fennmaradt állapotban, lenyűgöző méretben. Egy bácsika vezetett minket körbe, sokat mesélt, még többet mosolygott, a szívünk lenyugodva töltődött meg csodával. És igen, nagyon meleg volt, olyan forró volt a homok, hogy még én is a tűrőképességem határára értem – pedig én bírom.
És ami szintén meglepetésként ért: Natiéknál kezdtem azt érezni – ami december végére kicsúcsosodott -, hogy mintha egy családként funkcionálnánk az út során. Hirtelen a magadénak érzed a kis unokájukat, a család terheit, örömeit, együtt éled át velük a szóba jövő történeteket. Nagyon fontos út volt ez, elkezdődött bennem valami megfogalmazódni. Valami, ami tovább vitt az utamon, ami a munkámat segíti azóta is: az egység érzése, megnyilvánulása. Közös erővel, harmóniával, kedvességgel és szeretettel, EGYÜTT éljük meg a napokat, bármivel is töltődnek meg. Nagy szükség van erre a világban.
De erről még később bővebben írok majd, most nézzük tovább az időjárást is.
Azért esni is szokott, sőt…
Időjárás szempontjából nem volt ilyen szerencséjük Csilláéknak, akik december 11-én érkeztek és 23-án mentek haza. Nekik szinte minden nap esett az eső. Tőlük is, mint minden vendégemtől, kértem képeket rendszeresen már az utazás alatt, s magam is elcsodálkoztam, hogy szinte csak „vizes” képek érkeztek. Azt is mindig megkérdezem, posztolhatom-e nyilvánosan a képeket, és Csilla igent mondott. Majd annyit tett hozzá: esős képeket ne tegyél fel! Nem mondom, nehéz volt választani.
Csilla azért maradt az egyik kedves emlékem, mert – bár nem utaztam velük együtt, Randika nevű nagyon kedves kollégám kísérte őket – többször is beszélgettünk telefonon, és nagyon nagy kíváncsisággal tette fel nekem a kérdéseit az országról. Már régen hazautaztak, még akkor is volt ilyen beszélgetésünk. Mintha nem tudott volna betelni vele…
Ám amiért mesélek róluk: ők voltak, akik nagyon kedvesen teljesítették karácsonyi kívánságomat: hozzanak már nekem gesztenyemasszát (persze, hogy gesztenyés beiglihez). Szívük minden szeretetével álltak meg előttem hajnali 3 órakor a colomboi reptéren, de a szemük szomorúságot tükrözött: képzeld, Zsuzsa, Bécsben elvették a gesztenyemasszát, nem engedték fel a gépre. (Jó, ha Ti is tudtok erről: kézipoggyászban ne legyen gesztenyemassza! Mondjuk, miért is lenne…)
De ami biztos: akkor, ott, hajnali 3-kor belenéztem a szemükbe, és már nem érdekelt, hogy hoztak-e bármit. Azt láttam, hogy két mindenre kíváncsi, őszinte, nyitott ember áll előttem, akik úgy nyitottak, ahogyan nem sokan: mindenre. És az út alatt ki is derült, valóban így van. Nem volt dráma, nem volt panasz, megélték, amit kaptak, és nem tudtak betelni az országgal. A valóság érdekelte ezt a kedves párt, bármi is az.
Eljött az év, a naptári év utolsó útja is
Az immár sok éve hagyományos december 27-i út, mely az idén is, mint minden évben a szilveszterbe torkollott. Egy sok-sok élménnyel teli öt napos út, a két téli ünnepünk között. Nem vacogva, nem dideregve, nem jégen csúszkálva, hanem napfénnyel átitatva, medence partján koktélozva, trópusi klímában fura állatokkal, növényekkel, és teli szájjal mosolygó emberek között. Bizony, lehet ilyen Sri Lanka decemberben.
Erre az útra különös gonddal készültem. Mindig ezt teszem, de mégis. Lívia foglalt először a csoportból, mindjárt öten érkeztek, 3 gyönyörű gyermekükkel. Lívia, aki nem tud repülőn utazni. Aki nem volt még az otthonától ilyen messze. Aki abszolút úgy érezte, szinte képtelen egy ilyen út megtervezésére is, nemhogy magára az utazásra (egyáltalán nem így van, nagyon ügyesen szervezett). Fogta magát, írt nekem egy levelet, majd az egyeztetések után nagy levegőt véve megvette a repülőjegyeket, és szerintem ő sem tudta, örömmel vagy hatalmas ijedtséggel, de azt írta nekem: „Most már nincs visszaút! Utazunk!”
Naná, hogy extra nagyon figyeltem, hogy minden rendben legyen.
És megérkeztek. Egy boldog, mosolygós család, édesanya, édesapa, mondhatni felnőtt és mégis még őszintén gyermeki lányokkal. Egy nyíltszívű család, akikkel már az első délután a hála energiáját áramoltattuk oda s vissza.
Hozzájuk érkezett Péter és Andrea – egyáltalán nem véletlenül – szintén három gyermekkel. Ők már részben a fiúk csapatát is erősítették, két fiú s egy lányka.
Tudjátok, hogy nálunk mindig van meglepetés. Nos, az első este a colomboi szállásunk kertjében vacsoráztunk vígan, ismerkedtünk, amikor is kiderült, hogy a két családunk balatoni nyaralói jó pár éve egyazon utca két végén helyezkednek el. Erre szoktuk mondani: kicsi a világ. De hogy ennyire!
Családiasodunk
Már aznap este úgy tűnt – és ez végig így is maradt – hogy egy hatalmas család vagyunk, 6 gyermekkel, mint egy kommuna működtünk. Szerintem már senki nem is tudta a pár nap alatt, ki kinek kicsodája. A gyerekek mintha mindig is ismerték volna egymást. Tőlem gyakran kérdezitek, hány éves kortól ajánlom az utakat, egyáltalán ajánlom-e gyermekkel utazni. Hogyne ajánlanám. A gyermekek rendkívül rugalmasak és sokszor elég nekik annyi, hogy a szüleikkel lehetnek. Mindig velük van a legkevesebb tennivaló. És hát mindenkinek kívánom, hogy menjen el szafarizni 6 gyerekkel egy jeepben! Azt a kacajáradatot, vihogást, rikkantásokat, sofőrbuzdítást, reménykedést, csillogó szemeket soha nem felejtem el.
Tudjátok, voltak olyan hónapok, évek, amikor mindig megviselt a búcsú. Majdnem ismeretlen emberekkel találkozni, napokat eltölteni, összebarátkozni, befogadni a szívembe, majd egyszer csak elengedni – s mindezt pár nap alatt, nehéz volt. De pont ezen az úton már egyfajta nyugalom szállt rám az utolsó napon: így van ez jól. Ez volt a cél. Együtt lenni, hatni egymásra láthatatlanul is, majd elengedni. Fogadni és elengedni. Fogadni és újra elengedni. Hagyni az életnek, hogy éljen, hozzon, vigyen, változzon és változtasson.
Amikor másnap reggel pedig Nóri és párja is csatlakozott hozzánk, kiegészítve a „bandát”, tudtam, hogy remek utunk lesz.
Tanítások - nem csak nekem
Végtelen ideig tudnám mesélni ennek az útnak a történetét, de egyet fogok most kiemelni Nektek. December 31-én Nóriék szálltak ki először a buszból, mégpedig Mirissán. Innen indultunk tovább az Unawatunára. Igen ám, de már többeknek pisilni kellett, s a végcélunk még legalább egy óra.
Mondtam Samnek, álljunk meg egy mosdónál. Ő, szokás szerint jól gondoskodva nézelődött kifelé, ám már sötét volt. Mivel mindenképpen „rendes” mosdót szeretett volna szerezni, hát eltartott egy ideig.
Egyszer csak már nem bírtuk tovább, intettem a sofőrnek: állj.
Éppen egy üvegajtós épületnél állt meg, a kapu nyitva állt, gondoltam, ez a kis hotel éppen megfelelő lesz arra, hogy bekuncsorogjuk magunkat a mosdóba. Berontottam az épületbe, ahol ment a televízió, éppen azt nézték az ott lévő emberek. Kérdésemre hátramutattak egy kis folyosón. Én pedig tereltem be az utasaimat.
Miközben ott álldogáltam, észrevettem, hogy a kanapén ülők – lánykák, egy kisfiú, asszony, férfi – hátra-hátra mosolyognak rám. Gondoltam, adok nekik egy kis pénzt, mert beengedtek a hotelbe, mégsem vagyunk szállóvendégeik. Aztán körbenézve megállapítottam, nem is olyan nagy hotel ez, inkább csak vendégház. Aztán tovább nézelődve egyszer csak leesett: ez nem vendégház, hanem a család otthona. Egy privát házba ugrottam be, ismeretlenül, ellentmondást nem tűrően, ők pedig csak mutatták, merre menjünk, és nézték tovább a műsort. Mosolyogva, nem aggódva.
Amikor mindenki végzett és én megosztottam a többiekkel ezt, kimentünk a buszba és minden otthonról hozott édességet összegyűjtöttünk, odaadtuk nekik. Mindenki boldog volt, én pedig ismét leckét tanultam. Emberségből, önzetlenségből.
A december ezt tanította nekem. És nem mellesleg kicsit megtudtatok arról is, milyen Sri Lanka decemberben. Most már bátran utazhattok.
Ebben a témában előző cikkeimet itt találjátok : Sri Lanka novemberben és Sri Lanka októberben
Kövessétek Facebook és Instagram oldalunkat, ahol többek között jó néhány szingaléz nyelvleckét is találtok!
Csatlakozz a Magyarok Sri Lankán Utazási Csoporthoz további hasznos információért!
A Magyarok Sri Lankán blogjára itt tudsz feliratkozni: https://magyarok-srilankan.blogspot.com/